Az alázat jelentése
Az „alázat” szó talán az egyik legfélreérthetőbb kifejezés, amelyet használunk, ugyanis hangalakja hasonlít az „aláz” szótőből származó negatív csengésű „alázáshoz”, illetve „megalázkodáshoz” is.
Az alázat az az emberi tulajdonság, amely kivétel nélkül mindenkiben megvan különböző mértékben. Érteni ezt elég nehéz lehet, hiszen az alázatot inkább megtapasztalni lehet, és a megtapasztalások is külön-külön mélységekkel rendelkeznek.
Behatárolni és korlátok közé szorítani kevésbé érdemes, sokkal inkább egy olyan erény, amelyből megannyi pozitív megnyilvánulás keletkezhet, mint például:
- igazmondás,
- önfegyelem,
- odaadás,
- elfogadás,
- empátia
- tisztesség,
- becsület,
- lojalitás,
- önfeláldozás
Azonban fontos tudni, hogy a fentiekben felsorolt jellemvonások eltérő jelentésűek, mint az alázat, viszont ebből a szóból erednek, amelynek szöges ellentéte a büszkeség, gőg és egoizmus.
Az alázat inkább egy állapot, amelyben rövidebb-hosszabb ideig tartózkodhatunk (szándékunk mértékében). Amennyiben az egyéni érdekek törnek elő, mint az elismerés iránti vágy vagy egyéb más, amely az egót táplálja, az az alázatosságunk ellen van. Azonban, amikor a közösség érdekét tartjuk szem előtt, az alázatosságunk mértéke erőteljesebben van jelen. Az alázatosság és beképzeltség állapota, valamint mértéke folyamatosan változik bennünk napról-napra, óráról-órára (mint a tóban egymást kergető fekete és fehér halak, amely a yin-yang egyik magyarázata is). Nézzük meg, mely területeken jelenhet meg az alázatosság.
ALÁZAT A SPORTBAN
A kezdő sportoló eleinte kevésbé van tisztába azzal, hogy valójában mire is képes, így könnyen előfordulhat, hogy önmaga képességeit felül, korlátait pedig alul becsüli és akár lenézi társait. A feladatok végrehajtását követően pedig csalódik, amikor azok kifognak rajta.
Alázat hiányában dühöt, haragot, frusztrációt érez és egyéb agresszív hozzáállást tanúsít, sőt másokat vagy a körülményeket okolhatja sikertelenségéért. (Például: „megcsúsztam a füvön, ezért rúgtam a labdát a kapu mellé”.)
A hiteles harcművészetek nagy előnye, hogy már kezdő korban alázatra neveli a tanítványokat. Vannak szabályok, amelyeket egyszerűen be szükséges tartani, mint:
- feltétel nélküli bizalom a tanító felé, akinek megadjuk a megfelelő tiszteletet és utasításait maradéktalanul végrehajtjuk; [tisztelet egy személy iránt]
- megadjuk a megfelelő tiszteletet az edzőteremnek és a használt eszközöknek, mert ezek segítik a fejlődésünket; [tisztelet a tárgyak iránt]
- a kapott kritikát a magasabb “övesektől” elfogadjuk feleselés nélkül; [elfogadás]
- a kapott feladatokat a tőlünk telhető legjobb módon végrehajtjuk azután is, miután úgy érezzük, már minden erőnk elszállt; [kitartás]
- elöljáróinknak engedelmességgel, övfokozatban alacsonyabban lévőknek helyes irányítással tartozunk; [engedelmesség és segítségnyújtás]
- a küzdelmek egymás fejlesztéséért mennek, miközben fizikai fájdalmunkban osztozunk győzelem csak a munkánk megkoronázása; [empátia]
- megismerjük, hogy mindenkinél van erősebb; [belátás, szerénység]
- becsületes életre törekvés; [igazmondás, tisztesség]
Látható tehát, hogy a hiteles harcművészetek során igen is nagy hangsúlyt fektetnek az alázatosság egyre mélyebb szintjeinek megismerésére, de ahhoz, hogy megtapasztaljuk ezen fogalom igazi „ízét”, ahhoz a fent leírt jellemvonások kifejlesztése vezet. Vegyünk egy kis magyarázatot és ellenérvet erre.
- Adott egy nagymama, aki elkészíti az ebédet az unokáinak és csendben, szeretettel a szívében figyeli már-már mosolyogva, ahogyan unokái jóízűen eszegetnek. Az ebéd végeztével a gyerekek szó nélkül kiszaladnak az udvarra focizni, míg a nagymama esetleg annyit tud nekik mondani, hogy „Egészségetekre!”, majd összeszedi a tányérokat, elmosogat és örömmel nyugtázza, hogy jóllaktak a gyerekek.
- Ezzel szemben egy másik nagymama kedvtelenül vagy éppen zsörtölődve készíti el unokáinak az ételt. Amikor a gyerekek röppennének ki focizni, akkor rájuk förmed: „Meg se köszönitek? Pedig itt hajtottam, hogy legyen mit ennetek, minden készen legyen és még el is kell mosogassak! Hát ez a hála?”
Észrevehető, hogy első nagymama esetében a tisztaszívű szolgálatkészség az, ami első körben örömmel töltötte el, majd pedig az, hogy látta az unokákat jóízűen falatozni és boldogan játszani tovább.
Második nagymama esetében viszont a kényszerérzetet tapasztalhatjuk, azért főz, mert muszáj, de kedve kevésbé volt hozzá, így elvárja egóból az illemet (megköszönést) és sajnáltatja magát, hogy még vannak teendői a mosatlanok végett.
A két nagymama eltérő szemszögből élte meg a történteket, holott az esemény ugyanaz. Az első az unokáiért cselekedett, a második pedig önmagáért. Az első alázatos, a másodikat inkább gőgösnek mondhatnánk.
Szerző: B.Ati
