Magyar szimbólumok

Azt szokták mondani, hogy „egy kép többet mond ezer szónál”. Akár a közlekedést segítő KRESZ- és egyéb jelzőtáblákat vesszük alapul, akár a plázákban iránymutatásul szolgáló piktogramokat, a fenti idézetnek a valóságtartalma azonnal nyilvánvalóvá válhat bárki számára. Nos, hasonló a helyzet nemzetünk szimbólumaival kapcsolatban is.

Néhány évszázaddal (évezreddel) korábban kevésbé volt jellemző az írni és olvasni tudás az emberekre, azonban kialakultak bizonyos jelnyelvrendszerek (mondhatni képírások), amik közérthetővé tették a közlendő információkat. Természetesen ezek több területen voltak jelen, mint pl. a temetőben a kopjafák, a titkos tanításoknál a vallási szimbolikák, vagy a csatába indulók harci felfestései, stb.. Nézzünk most meg ezek közül párat:

SZIMBÓLUMOK

A szerelmet és a szerelemből áradó boldogságot rendszerint a rózsa mintájával jelölték. Megtalálható volt mellette a tulipán szimbólum (amely egy nőt szimbolizált), illetve egy „tökös”-nek nevezett fordított szív vagy szegfű is (amely viszont a férfit jelölte). A kelméken és bútorokban gyakran volt látható a tulipán motívum belsejében elhelyezkedő tökös vagy szilvamag, amely a termékenységet hivatott előjelezni vagy elősegíteni. A liliom minta a kislányoknak volt a jelölése, ezért talán innen is eredhet a „liliomtipró” megnevezés arra a fiúra, aki mondhatni idő előtt kelt egybe egy nőiességét még kevésbé megélő leányzóval.

A mitikus turulmadarat hazánkban kerecsensólyomként szokták azonosítani, amelyhez ragadozói mivoltából eredően az égi hatalmat és az uralkodói fensőbbséget társítják. A harcos beállítottságú magyarok közkedvelt jelképe a mai napig. Egyes keleti hiedelmek szerint Isten (Visnu) kedvenc és legyőzhetetlen madara, akit Garuda néven ismer a hindu hitvilág.

Másik mitikus állatunk a szarvas, amely minden télen elveszíti agancsát, majd tavasszal újranöveszti azt, ezért a folyamatos megújulás, a termékenység és az újjászületés szimbólumává vált. Amikor a monda szerint őseink (Hunor és Magor) új hazát kerestek, akkor is egy „csodaszarvas” vezette őket a Kárpát-medencébe. Bizonyos nézetek szerint a szerteágazó szarvai az életfát jelképezi.

Mint megannyi szimbólumról, az életfáról is megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint az életfa a tudás fájával azonos, mások azonban ezzel ellenkező véleményen vannak. Az azonban biztosnak tűnik, hogy többlettartalommal bír, mint csupán egy átlagos hétköznapi fa.

A termékenység és bőség mellett jelképezi még a szemmel látható (föld feletti) és a szem számára láthatatlan (föld alatti) birodalmat is, amely ki van téve a különböző viszontagságoknak (szél, eső, évszakok, stb.), a folyamatos változásnak, ugyanakkor mégis egyfajta statikusság, állandóság jellemzi. Valójában rengeteget tanulhatunk egy fától az életről, ha figyelmesen szemléljük!

A kereszt több pogány kultúra egyik legnemesebb szimbólumai közé tartozik és így természetesen megtalálható az ősmagyar hitvallásban is. Meglehetősen mély jelentéstartalommal bír és többféle magyarázata van. Talán közösnek mondható mindegyikben, hogy a kereszt metszéspontja jelképezi helyben az „itt”-et, időben a „most”-ot és létformában az „ember”-t. Ezenkívül szimbolizálja még a négy fő égtájat, a mennyei és pokoli világot, jót és rosszat, illetve, amennyiben a kereszt egy körben helyezkedik el, úgy jelképezi az öröklétet is.

PLUSZ ÉRDEKESSÉG, A SZIMBÓLUMOKTÓL FÜGGETLENÜL

Érdekességképpen említenénk meg azok számára, akik hallottak már az emberi testben lévő hét fő energiaközpontról (a csakrákról), hogy valójában egy erről szóló üzenet van elrejtve egy gyermekeknek szóló mondókában:

„Cifra palota, zöld az ablaka,
gyere ki, te tubarózsa, vár a viola”

A „cifra” szó a többszínűségre utal, mint ahogyan a csakrák színeit is eltérő színekkel jelzik (alulról felfelé a piros, narancssárga, citromsárga, zöld, kék, lila, rózsaszín). A „palota” maga az emberi test, amelyben élünk. Az „ablak” egy vékony átmenet a kint és a bent között, tehát a „zöld ablak” a világhoz való viszonyulásunkat mutatja meg, illetve jelzi, hogy a kívülről érkező hatások (fény, hang, stb.) kölcsönhatásszerűen hatnak belső, érzelmi világunkra is. Ugyan ma már a modern technológia által a növények természetes színei megváltoztathatóak, de korábban a rózsafélékre főleg a fehér, piros és sárga színek voltak jellemzőek. Éppen ezért a „gyere ki, te tubarózsa” arra utalhatott, hogy földi életünket éljük meg a lehető legtisztább és a jóságban a legtermékenyebb módon, hiszen „vár a viola”, azaz a magasrendű „Transzcendencia” (Isten, Univerzum, Forrás, Erő, stb.) és vele együtt akár a végtelen, határtalan szeretet.